Kevés étel van, amit azért akarunk elkészíteni, mert mókás neve van. A lekváros pofézli azonban minden kétséget kizáróan ilyen.
Nem tudom, ki hogyan áll a gasztronyelvészethez, már ha egyáltalán létezik ez a tudományág - ha nem, akkor most ünnepélyesen létrehozom -, én mindenesetre módfelett kedvelem az ilyesmit. A fura, jól csengő elnevezések iránti rajongásom gyökerei egyértelműen azokba az időkbe nyúlnak vissza, mikor még nyelvszakos egyetemistaként tengettem napjaimat. Bár végül nem lettem nyelvész, az affinitásom megmaradt.
Ha hangzatos a neve, nem lehet kihagyni
Így eshetett meg, hogy néhány nappal ezelőtt az ősrégi főzőkönyvet lapozgatva megakadt a szemem a lekváros pofézli receptjén. El sem olvastam az utasításokat, csak felvéstem a noteszembe, hogy lekváros pofézli, fedjen bármit is a hangzatos nevecske, én elkészítem.
Mikor aztán eljött az idő, tüzetesebben megvizsgáltam a receptúrát. Nagyot nevettem, mert a lekváros pofézli bizony nem más, mint egy lekvárral töltött, nagy műgonddal elkészített bundás zsemle vagy kifli. Én zsemlepárti vagyok, úgyhogy nálam abból született pofézli. De mindenki készítse a szívének kedvesebb pékáruval a békebeli lekváros-bundást.
Fotó: Pataki-Szabó Fruzsi/Sóbors
