Nem minden klasszikus ételhez gondolom, hogy hozzá kéne nyúlni, de vannak olyan fogások, amikkel muszáj kezdeni valamit, változtatni kell rajta, mert úgy, ahogyan gyerekkorunkban készült, egyszerűen nem vállalhatók.
Ilyen a kelkáposzta főzelék is, aminek a szaga már abban a pillanatban, mikor az osztálytermekig felszállt, elfogott minket a csüggedés és a mélabú. Rántásban úszó krumplidarabok, szétfőtt káposzta levelek, szörnyű szag. Néhány éve, mikor először nekiveselkedtem a feladatnak, hogy ehető kelkáposzta főzeléket készítsek, magam sem hittem benne, hogy ez a fogalom létezik. Aztán mégis sikerült.
Először is, a rántásra semmi szükség. Éppen azért fő benne krumpli, hogy besűrítse szaftot. Aztán itt a káposzta problémája: ha szétfőzik, szörnyű íze lesz. Akkor a legfinomabb, ha kevés ideig éri hő, vagy ha hirtelen odapirul, így ezt a két módszert ötvözi az eszményi főzelék. Ízesítésnek pedig fokhagyma és szerecsendió illik bele, no meg sok sok tejföl, nem csak az íz, az állag kedvéért is.
Aki eddig utálta, próbálja ki így, talán megszereti, ha pedig szerette, hát azért készítse el, hogy legyen még jobb.
(A képen látható verzióról fodros kellel készült, de hiányzik róla a pirított káposzta, viszont került rá helyette parmezán forgács.)
Fotók: Ács Bori/Só&Bors
