Általában, ha valamelyik gyümölcsből egy kilónál nagyobb mennyiségre teszek szert (mert jó arcok vesznek körül), rögtön elkezd motoszkálni bennem a kisördög, hogy most aztán lekvárt kell főznöm, de iziben. Ez egyfajta hobbi, de nem olyan, mint a bungee jumping, hanem ennek haszna és értelme is van. Képzelj köré egy palacsintát - na ugye!
Mostanában természetesen almával és körtével ostromolnak, én pedig nem szoktam tiltakozni egyáltalán. Az így kapott gyümölcs természetesen nem a piaci minőség, pláne nem szupermarketes, vagyis látványra messze esik az egyforma méretű, hibátlan külsejű felhozataltól. Némelyik kissé foltos és nyomi, az illatuk viszont egyszerűen csodálatos!
Úgyhogy, gyorsan nekilátok, és amit nem tömünk magunkba már hámozás közben, annak üvegbe zárom az ízét. Természetesen szeretek kísérletezni, hozzáadni még ezt-azt, amitől szerintem illatosabb, ízesebb és különlegesebb lesz a lekvár. Mondtam én, hogy a befőzés hobbi, sőt, egyben alkotás, mivel csak a legritkább esetben keletkezik két egyforma ízű üveg lekvárom. A sorozatgyártás a hanyatló Nyugat ópiuma, én a kézműves megoldásokban hiszek.
Ebből következik, hogy lekvárt főzni már egy kiló, enyhén punnyadásnak indult gyümölcsből is lehet, sőt, érdemes. Sőt, annál jobb, mert nem kell maratoni és önmegtagadó, monoton küzdelemre berendezkedni. A kis tételben lekvárfőzés maga az örömmeló és az önmegvalósítás. Ráadásul mekkora buli lesz, amikor januárban felpukkantjuk az üveget, és palacsintára kenjük a tartalmát!
Fotó: Shutterstock
