Mindannyiunknak vannak konyhai álmai, nekem gyakran olyan alacsony léceket sem sikerül megugranom, mint, hogy elkészítsek valamit, amiről pedig tudom, hogy finom, hajtana is a kiváncsiság, de egyszerűen félek, hogy bebénázom. Aztán, ha egyszercsak megszáll az ihlet, kiderül, hogy nem is akkora ördöngősség.
És most itt ne szuvidolt homárra gondoljunk céklazselével, szerintem csomó mindenkinek para kipróbálni egy-egy új alapanyagot, vagy főzési technikát, új „konyha“ fűszereit. Ráadásul itthon a legtöbb, kicsit is extra hozzávaló nem kifejezetten olcsó, engem sokszor az tart vissza, hogy nem szívesen dobnék ki többezer forintnyi kaját, csak mert nem sikerül olyanra.
Az egyik nagy mumusom a marha.
Mert a csirke az oké, azt nehéz elrontatni, meg a disznó is oké, mert azt ezerszer láttam, hogy kell csinálni, meg is főztem/sütöttem sokszor.
A marha, na az nekem misztikum volt hosszú éveken keresztül. Eleve, hol kell venni? Milyen a jó hús? Honnan tudom, hogy nem lesz belőle cipőtalp? Tudom, megmondja a hentes. Akkor úgy teszem fel a kérdést, hogy hol van az a hentes? Aztán melyik kajához melyik része kell? És azt mennyi ideig kell sütni/főzni? De főleg? Tényleg hol van már az a hentes!
Ne röhögjetek, másfél évig szemeztem egy marha-recepttel. Iszonyú guszta volt, ahhoz képest nem is kellett volna beszerezni hozzá egy culinarisnyi fűszert, de mégis – marha.
Aztán egy hétvégén – egy életem, egy halálom – nekiláttam.
A húst végül egy szimpatikusnak tűnő hentesnél vettem meg (előtte több hétig stíröltem a piacon, hogy hányan állnak nála sorban, lehet, hogy a végén azt hitte, én vagyok az áentéesz).
Hazavittem a cuccot, elővettem a receptet, és kissé remegő kézzel nekiláttam. (Nekem amúgy is van ez az állapotom, hasonlatos egy első randihoz, amikor először főzök / sütök meg valamit, amire régóta készülök: kalapál a szívem, kapkodva veszem a e levegőt, kicsit talán bele is izzadok.)
Összeállítottam a kaját, betettem a sütőbe (sütőben főtt, sokáig, szóval az alapanyagok beszerzésén kívül nem volt vele nagy macera), és vártam. Időnként megmutattam neki az arcomat a sütő üvegén át, hátha így látszik, hogy én ezt a dolgot kettőnk között komolyan gondolom. Végül három óra szemérmes kukucskálás után kinyitottam a sütőt – és a kiszálló illatból tudtam, hogy működött a kémia. A hús omlós volt, a szaft sűrű, az ízek mennyeiek – pont olyan, mint amire számítottam.
Szóval legyünk bátrak, ha új technikákról, alapanyagokról van szó – vagy legalábbis győzzük meg magunkat, hogy gyávaságból még sosem születtek konyhai remekek (sem.)
Nektek van konyhai mumusotok?
Olyan alapanyag, amiből sohasem tudtok jót venni? Vagy jól elkészíteni? És mi a stratégiátok? Elkerülitek vagy beleálltok bátran?
