Vannak olyan ételek, amelyeket legszívesebben elfelejtenék. Ezek a rossz emlékek főleg a menzás korszakból maradtak meg. A feledés jótékony homálya pontosan addig tart, amíg imádott gyermekünk azzal nem tér haza, hogy miért nem csinálok rántott párizsit, mert az olyan finom.
Egy percig nehezebben vettem a levegőt, majd mondtam neki, hogy ebbe a lakásba bizony nem jön párizsi, se rántva, se sehogy, mert az nem étel. Visszaemlékeztem a szottyadt, zsíros panír alól kikandikáló félig zöld párizsira, és nem tudtam elképzelni, mit szerethet rajta a lányom.
A párizsi az a felvágott, amelynél kevés megosztóbb ételt tudok elképzelni. Szerintem még a virslit is többen elfogadják - főleg mióta létezik belőle magasabb hústartalmú -, mint a párizsit. Pedig a párizsi hústartalmát is szigorúan szabályozzák, mégsem nyúlunk érte szívesen a szupermarketben.
A Magyar Élelmiszerkönyv meghatározása szerint
A párizsi legalább 55 mm átmérőjű, természetes vagy műbélbe töltött húspépet (más néven prádot) tartalmazó, főzéssel hőkezelt, füstöletlen, füstölt vagy füst ízesítésű homogén metszéslapú termék.
Az előírás szerint a párizsi hústartalmának a késztermékre vonatkoztatva legalább 51 százaléknak kell lennie. Ezen felül a csontokról mechanikusan lefejtett hús mennyisége a késztermékre vonatkoztatva legfeljebb 10 százalék lehet.
Egyik nap úgy döntöttem, teszek egy próbát, végül is ha a virslire is igent mondok, akkor álszentség lenne a párizsira nemet mondani. Nyilván nem lesz rendszeres vendég, de nagyon ritkán süthetek rántott párizsit is. Mondjuk ha főzeléket eszünk hozzá, akkor kicsit tompítjuk az élét. Így lett nálunk egyik nap rántott párizsi az ebéd.
Fotó: Szász Eszter/Sóbors
