Életemben először egy erdélyi osztálykiránduláson ettem bundás kenyeret. A nénik sütötték, akiknél megszálltunk. Nulla perc éjszakai alvás után, káprázó szemekkel és farkaséhesen estünk be az olajszagú ebédlőbe.
Bundás kenyér volt reggelire, de az az igazi, nagy karéj fehér kenyérből készült és nagyon bő olajban, nagyon ropogósra sült fajta. Hozzá igazi, hamisítatlan menzatea volt, az az iszonyúan édes és rettentően citromos ízű, sokan ovis tea néven emlegetik. Langyosan. Ahogy most ezt így elképzelem, máris rosszul vagyok, de akkor és ott kívánni sem tudtam volna jobbat.
A bundás kenyér az a műfaj, amit nem írnak meg szakácskönyvekben, nincs róluk külön fejezet, nem ad hozzá senki pontos technológiai leírást, mert felesleges. Pedig bundás kenyeret is lehet jól, rosszul, bő vagy kevés olajban, zsírban, vajban, sütőben, töltve, egyszerűen, turbózva sütni, reggelire enni vagy főzelékhez, így tovább.
Mire kell figyelni?
Ami nagyon fontos, hogy csuklóból kell felverni a tojást, erre ugye mindenki emlékszik a Kramer kontra Kramerből?
Na jó, viccet félretéve, nálunk ott kezdődik a dolog, hogy nem kenyérből, hanem kifliből készül. Valószínűleg leginkább azért van ez így, mert ebből van a leggyakrabban szikkadt, senkinek sem kellő maradék. Másrészt azért, mert így sokkal izgalmasabb lesz az állaga. Nincs meg annak a veszélye, hogy belül elázik, sokkal harapni valóbb lesz az egész.
Nagyon ügyelni kell még a tej-tojás arányára is, nehogy túlpuhuljon a kifli, és túlturbózni sem érdemes, kár bele a sok fűszer, sonka, egyéb cirkusz, itt az egyszerűség a lényeg. Szerintem a bő olaj sem szükséges, elég egy kis vaj alá a serpenyőbe, az íze is finomabb lesz.
Fotók: Ács Bori/Sóbors
