Rántotta. Egészen pontosan mit értesz ez alatt a szó alatt? És 2018 szeptemberében a Balatonnál, egy parti büfében? Ha igazi tojásból van a rántotta, az már a Kistücsök?
Minden évben megyünk a Balatonhoz egy hétvégére Editékkel, nagy társasággal. Na, idén is megesett - pazar volt -, ugyanott volt a szállásunk Siófokon, mint mindig. Egy parti kis panzió(szerűség), aminek a földszintjén egy meglehetősen nagy büfé is üzemel a strandolóknak. A szobák kifogástalanok voltak, mint mindig.
A büfé szintén, bekukucskálva nagy ablakain láttam, hogy minden ragyog, a fritőzök fényesre suvickolva, a padlóról enni lehet. (Kinek nem volt még olyan ordas balatoni buli az életében, amiben akár ez is megeshetett volna? Na ugye.) A konyha szolgálta ki a panzió lakóit is, már utószezoni, érthetően megfogyatkozott kínálattal. Reggelente még kinyitott, de már csak hot-dog és lángos volt kapható.
Nos, én egyiket sem ehetek - egy csikorogva kezdett életmódváltás közepén vagyok, nem eszem finomított lisztet, sőt, még a teljes kiőrlésűeket is kerülöm, valamint a feldolgozott élelmiszereket is -, nem is volt ezzel gond, megoldottam másképp, vittem magammal. Ám az utolsó napra kifogytam a hozott kajából, s mivel már dél felé járt az idő, nagyon megéheztem. Kelletlenkedtem a hot-dogra, lángosra, mire a tulaj bedobta, hogy csinálnak nekem egy rántottát. Kapva kaptam az ötleten.
Fotó: Shutterstock
Egy teraszon beszélgettünk, a konyhában készülő rántottámtól csak egy nagy, nyitott átadóablak választott el.
Már az gyanús volt - igaz, ez csak később jutott eszembe -, hogy nem hallottam a tojásfelverés jellegzetes és oly guszta klakk-klakk-klakk hangját, tudod, mikor a villával gyorsan kevered a cuccot, amitől - legalábbis én - már a számba érzem a friss, forró, lágyra sütött rántottát.
Hosszan, hosszan készült a rántotta az egyébként dologtalan büfében, hiszen nem volt más rendelés. A kedves lánynak szóltam be ezen az átadóablakon, hogy helló, kértem negyedórája egy rántottát, mi újság vele? Készül, készül, mondta előzékenyen és hátramutatott. A konyha mélyén a tűzhelynél a tulaj, meg egy másik konyhalány is szorgoskodott.
Később tűnt fel az is, hogy illatot sem éreztem, ami kitekergett volna gusztán az orromig. Minden később tűnt fel, akkor még nagy beszélgetésben voltunk, egyáltalán nem arra figyeltem, hogy Miss Marple-ként a szokatlan és feltűnő dolgokat kémleljem.
Aztán elém tettek valamit egy tányéron, és ez az amiért voltaképpen elmesélem ezt az egészet. A tányéron olyan kéttojásnyi térfogatban egy - nagy jóindulattal - halványsárga kupac volt. Semmi illata nem volt. Nem volt sárga. Olyan száraz valami volt. Megkóstoltam. Nem volt íze. Nagyon érdekes olyan dolgot ízlelni, aminek semmi, de semmi íze nincs! Sós sem volt, rossz sem volt. A semmi volt maga. Beazonosíthatatlan, gasztronómiai szempontból tulajdonságok nélküli objektum, se íze, se bűze, se színe, se semmije, csak kiterjedése. Megsóztam & megborsoztam, hogy jussak valamire. Így most a sót és a borsot éreztem, ami megállt a Valami tetején, nem szívódott bele. Abbahagytam a beszélgetést a többiekkel, már csak az objektumomra tudtam koncentrálni. Soha eddig ilyet nem láttam. Lassan, nagy figyelemmel ízlelgettem, valóban elkezdett érdekelni, hogy mi ez. Tojás nem. Tehát akkor mi? Fogtam a tányérom, és megkerestem a tulajt, hogy megkérdezzem.
- Tisztelettel kérdem, miből van ez?
- Hát miből. Tojásból.
- Nem, ez nem tojás.
- De, ez tojás.
- Nem, ez nem az.
- De az. Tojáslé. És miből van a tojáslé? Tojásból.
- De hát ennek nincs se tojás állaga, se illata, se íze.
- Pedig az. Tojás. Ipari tojáslé, kannában vesszük. Tehát tojás.
- Nem, ez tojáslé. Köszönöm a felvilágosítást – mondtam és visszamentem a többiekhez.
Fotó: Shutterstock
Ezzel a pár falattal elvesztettem tojáslé-szüzességem. Nem bánom, ez is tapasztalat, azt meg szeretem. Ezek után a tulaj kiborulva járt fel-alá, gyorsan ivott egy pálinkát, s többször visszatérve a teraszra sértetten magyarázta nekem, hogy ez bizony tojás. Ez volt az igazán érdekes: hogy személye és életműve elleni támadásnak érzékelte, a pokoli „rántotta” firtatását.
Utánanézve a dolognak, kiderült, hogy van az ipari tojáslé, amit főleg cukrászok, nagy konyhák használnak, mert azt higiénikusabban, praktikusabban, grammra mérve tudnak használni. Ami nagy tételű főzésre ugyan alkalmas, de híg, adalékdús, tartósítószeres cucc, ami lehet, hogy sok mindenre alkalmas, de rántottára nem.
Két gigászi erő csapott össze azon a napfényes, szeptemberi délelőttön a Balaton partján: ő, a legrosszabb, nyolcvanas éveket idéző szemlélettel azt gondolta, hogy ez az Objektum emberi étel, amiért fizetnem kell, én azt, hogy be kell tartani a korszerű, normális, emberi vendéglátós alaptörvényt: ne mondd, hogy tudsz adni rántottát, ha nincs tojásod. Vagy mondd meg, hogy csak tojásléd van, eszi a vendég, nem eszi, döntse el ő. Tudja az igazat, és legyen választási lehetősége.
A rántotta pedig friss tojásból készül, kis sóval felverve, kevés zsiradékon – legjobb a vaj, de az olaj is megteszi -, alacsony hőmérsékleten, lágyra sütve. Dixi.
