A kelbimbóval hogy álltok? Én, bevallom, egészen addig idegenkedtem tőle, amíg a férjem egy óvatlan pillanatban, házasságunk nyolcadik évében, egy teljesen mellékes mellékmondatban ki nem jelentette, hogy ő él-hal érte. Hát, drágám, szólhattál volna korábban is, mivel az én lelki alkatom olyan simulékony, hogy bármit képes vagyok megszeretni, ha értelmét látom. Még a kelbimbót is.
Így lett a kelbimbó a konyhánk egyik hétköznapi szereplője. Pont olyan természetességgel esszük ezeket a kissé kesernyés, vicces kis zöld, mini káposztafejeket, mintha rizs, vagy krumpli kerülne az asztalra. Szerencsére a kölykök is viccesnek találják, vagy állati jól tudom elkészíteni, szóval nem kell ellenkezésre számítani.
Őszintén szólva szerintem a nyúlós-ropogós sajtréteg egy köbméter bitument is kívánatos kajává tud alakítani, úgyhogy gyakorlatilag biztosra mentem, amikor a gratinírozott verzióval etettem be a kis méretű leszármazottainkat. Nem mintha nem bíznék magamban, de hát senki sem szeret kaját kidobni, sem pedig öt napig ugyanazt enni.
Hamar kész
Az elkészítése sem követel teljes embert, simán össze lehet dobni akkor is, ha vacsoraidő előtt fél órával ötlik az ember eszébe a kérdés, vajon mit is kellene ma enni. A folyamatok nagyjából párhuzamosan zajlanak: amíg felforr a víz, megsül a bacon, amíg elkészül a besamel, blansírozódik a kelbimbó, és amíg megterítjük az asztalt, összesül az egész kívánatosan piros-ropogósra. Természetesen hétvégén, vagy ha vendégeket várunk, puccos köretnek is megfelel.
Fotó: Shutterstock
