Megrögzött nyárimádóként sokáig nem titkolt gyanúval szemléltem azokat, akik kedvenc évszakukként lelkendezve az őszt nevezték meg. Ez az időszak számomra az elszáradó, hulló faleveivel, az illatozó avarjával, a rendben gyülekező madárseregeivel egyet jelentett a pusztulással, valami ígéretes végével, a bogarak kétségbeesett menedékkeresésével, a téli álomra készülődéssel. Fázós emberként ráadásul azt is tudtam, hogy a vénasszonyok nyarának elmúltával gyakorlatilag félévnyi folyamatos vacogás vár rám. Aztán jött a sütőtök…
Na jó, természetesen egy töktől még nem dobtam el melankolikus képzettársításaimat, de tény, hogy az ősz érkeztével manapság már sokkal szívesebben hagyom, hogy egyszer-egyszer a hatalmába kerítsen a pillanat, amikor a sütőtök, a gesztenye és a forralt bor édes hármasa feledteti a kopár tél okozta ellenérzéseimet.
Akármilyen édes vigasz is a sütőtök, egyetlen bosszúság mégiscsak van benne: a hámozás. Kipróbáltam ezer trükköt, éles kés nélkül lehetetlen vállalkozás, éles késsel pedig nálam szinte garantált az ujjvágás. Ha viszont sikerül túllendülni a nehézkes procedúrán, akkor egy-kettőre kész is a jókora adag csoda.
Édesanyám sütőtöklevese volt az első, amit kóstoltam, így nekem az az etalon. A család mellett ősszel a fél falut megvendégeli vele: van ugyanis otthon egy önkiszolgáló, becsületkasszás alapon működő, vár alakú bazárunk, ahol a zöldségfeleslegeket dobtuk piacra. A rendhagyó boltocska évzáró ünnepén a törzsvásárlók mind ettek már belőle egy-egy tányérral, és panasz, bizony, még sosem érkezett rá, sőt, a kóstolók mind a tíz ujjukat megnyalták utána.
Az ő receptjéből készítem évről évre, bár a tejszínt rizstejszínre cserélem benne, így laktózérzékenyek is fogyaszthatják. A kész levest baconchipsszel és tökmagolajjal tálalom – mennyei ízkombináció! – de a levesgyöngy vagy a pirított tökmag is remekül illik hozzá.
