Régen nagy kedvenc volt a női szeszély. A családi ebédek, baráti összejövetelek megunhatatlan süteménye azonban kiöregedett az asztalokról. Változnak az idők, a hajdan nagyra becsült női szeszély ma már inkább a kevésbé csábos rigolya névvel stílszerű.
Múlt vasárnap ebéd után a nagyanyámnál ültünk a konyhában az asszonyokkal, ahogy mindig. Ilyenkor beszélgetünk, a férfiak és a gyerekek meg szunyókálnak, mert a vasárnapi ebéd után ugyebár csak az ördög nem alszik. Meg persze a nők sem, de nem akarok túlságosan belebonyolódni ebbe a képbe.
Ilyenkor már gondolkodom a jövő heti anyagon, és hátha valakinek eszébe jut valami jó kis recept, biztos, ami biztos, nálam van egy jegyzet. Nagyanyám be is dobja az ötletet, hogy csináljak női szeszélyt, a dédanyámnak az volt az egyik specialitása. Nem rémlik, de azért felvésem, gondolom, ha ekkora családi favorit volt, biztos megvan a tökéletes recept is. A női szeszély aztán másnap bekerül a heti anyagok közé, én pedig el is felejtem.
Mi is az a női szeszély?
Közeledik a nap, a női szeszély napja, hívom a Mamát, hogy diktálja csak le a receptet, ő azonban nem emlékszik rá, de benne van a szürke könyvben. A szürke könyv a családi receptgyűjtemény megsárgult elázott lapjainak fénymásolata, amit aztán még egybe is fűztek és ronda szürke borítást kapott. Rút külseje ellenére igazi kincsestár. A női szeszély azonban nincs benne. Újabb telefon a Mamának, ő nem érti a dolgot, de nézzem akkor meg a Vánczában, abban benne lesz. Kicsit csalódott vagyok, mert a Váncza mégse a családi retyerutya. De nem baj, jó lesz. Anyu jön majd, ő biztos tudja, mit kell csinálni.
Mindent beszereztem, nyitva a Váncza. Ekkor jön Anyu és közli, hogy soha az életben nem csinált ilyet, sőt, szerinte a Mama rosszul emlékszik, ez a süti nem az a süti. Nem hangzik túl jól, de most már nincs mit tenni.
Nekilátunk. Követjük az utasításokat - bár a Váncza még a régi idők háziasszonyainak készült, azoknak, akiknek a végy valamennyi lisztet típusú útmutatások elegendőek. De úgy tűnik, ennél a receptnél minden le van írva. Nem is nehéz. Kevert tésztát kell csinálni, tepsibe tenni, rámegy vastagon a lekvár, majd jön a kemény hab a tetejére. Bedobjuk a sütőbe, megsütjük, jól néz ki. Kibírjuk, és jó fél órát pihentetjük, hogy szépen kihűljön. Ekkor felvágjuk és jön a meglepetés: a nyers tészta a lekvárral keveredve terjeng a tepsi alján. Pánik. Újratervezés.
Ok, megsütjük újra. A tésztát elő kéne sütni, veti fel Anyu, de a Váncza nem írja. Eldöntjük, ez lesz a változtatás. Elősütés, a lekvárt vékonyabban kenjük és betonkeményre verjük a habot. Másodszorra már összeáll a szeszélyes sütemény. Anyukám szerint klassz, lehet újra megsüti, de akkor már eritrittel.
Fotó: Pataki-Szabó Fruzsi/Sóbors
