A szürreális, raktárépületekből álló, gyártelep hangulatú Monori Center az utóbbi időben kedvenc vasárnapi célpontunkká, sőt, családi programmá változott, olyan gasztronómiai és kulturális élménnyé, amit az ovistól a felnőttig mindenki imád.
Azt talán már mindenki tudja, hogy a város hiába van tele kínai büfékkel, egyik sem kínál az eredetihez még csak hasonlónak számító ételt sem. Ahhoz, hogy a kínai konyha valódi arcát megismerhessük, vagy az egyik menőbb kínai étterembe kell elmennünk, vagy szimplán ki kell döcögnünk a Kőbányai útra, a budapesti China Townba, ahol a legjobb és legolcsóbb helyeken lehet boldogra enni magunkat.
Miért jobb?
A belvárosi büfékben megszokott nagyon sós, nagyon savanyú, nagyon édes ételekkel és a sok keményítőben úszkáló felismerhetetlen alapanyaggal ellentétben, itt tisztább, egyszerűbb ízekkel és valódi állagú alapanyagokkal találkozunk. Minden sokkal visszafogottabban ízesített, mégis nagyon különleges.
Kőbányai China Town
Bármennyire is egyszerűnek és puritánnak tűnnek ezek az étkezdék, a külső ne riasszon el soha, ahogy az se tántorítson el senkit, ha bizalmatlanul tekintgetnek rá először. Ránk különösen úgy szoktak, amikor minimum 5-7 darab gyerekkel, csapatosan, éhesen esünk be hozzájuk, zajosak vagyunk és kaotikusak, cserébe sokáig maradunk és sokat eszünk.
A bizalmatlan pillantások ellenére eddig mindig mindenütt nagyon gyors és kedves - ha nem is behízelgő - kiszolgálásban részesültünk. Próbáltunk már kisebb büféket is, ahol az étlap is kínai volt, és rajtunk kívül mindegyik ott étkező vendég. Ezek a helyek a legizgalmasabbak élmény szempontjából: mutogatni kell az ételekre, képek alapján kisakkozni, melyik mi lehet, vagy fel kell karolni egy kínai szakértőt, annak hiányában egy ismerős kínai családot, hogy segítsenek nekünk a rendelésben. Hibázni nagyon nem fogunk mindezek nélkül sem, legfeljebb kipróbálunk véletlenül valami olyat, amit magunktól nem biztos, hogy rendeltünk volna, mondjuk marhagyomrot, vagy valami iszonyúan csípőset.
A tuti: HeHe
Aki nem vágyik annyira nagy kalandra, menjen a Hehébe, ahová a Google térkép is elvisz, itt nem nagyon lehet mellélőni. Mivel egyre szélesebb körben ismerik, nem csak kínaiak esznek itt, az élmény nem olyan vad, mint a kis büfék esetében, az ételek viszont - a magyar étlap és a képes illusztrációk segítségével - könnyebben rendelhetőek. A levestésztát helyben készítik és ez érződik is rajta, csúszós és rágós egyszerre, zseniális, a gombóc is eszméletlenül jó, de a csípős, szószos húsételekből is érdemes kipróbálni párat.
Az abszolút családi kedvencek a húsos gombócok és a tésztás levesek. Ezekből a gyerekek is bármennyit elpusztítanak, ezért is jó csapatostul menni és kirendelni néhány hegynyi gombócot. A leveseket még azok is szeretik, akik a karakteresebb ízű ázsiai verziókkal még nem barátkoztak meg, ezek a tisztább alaplevek és a rágós, hullámos kínai tészták a kevésbé kalandvágyó kínainegyed-szűzek ízlésébe is beleférnek. Muszáj valamilyen salátát is rendelni, a kedvencünk a tört uborka.
Ebéd után: Panda és Buborékos tea
Amikor már senkibe nem fér több gombóc, még muszáj betérni a Duna Pandába, a város legnagyobb és legszürreálisabb delikáteszébe. Itt nem csak a játékrészlegben tud elveszni akárhány gyerek a plüssök és gumifagyik között, de órákra beszippantja az embert pusztán a furcsaságok felfedezése. Engem a tartósított élelmiszerek nyűgöznek le, van itt mindenféle megmagyarázhatatlan ízű és formájú étel, a szójaalapú rágcsálnivalótól kezdve a vákuumfóliázott gong bao csirkéig.
A gyerekek a sós-ropogós algalap-nasikra kattantak rá teljesen. Az áruháznak persze nem csak ezek a furcsaságok az előnyei, hanem a választéka is, gyakorlatilag mindent meg lehet találni, amit egy sima boltban nem tudunk beszerezni - a zöldségektől kezdve a hal-és húsféléken át a minden méretben fellelhető rizstésztákig. Az óriási, gallonos kiszerelésű és rengeteg fajtájú szójaszósz már látványra is lenyűgöző.
Ha a Pandából kilépve még nem volt elég, érdemes megállni a bejárat mellett parkoló lakókocsinál egy adag disznófülre vagy Bubble Tea-re, ami a maga úszkáló, puha, édes, ragacsos tápiókagyöngyeivel a legszebben koronáz meg egy ilyen szürreálisan szép napot. A végén, hazafelé menet, miközben az új építésű házak erkélyeiről lógó beazonosíthatatlan, lógva száradó húsokat bámuljuk, a gyerekek csak azt kérdezik: Ugye már nem Magyarországon vagyunk?
Fotók: Ács Bori/Sóbors
