Egyszerű desszertnek tűnik, házias, otthonos édességnek, amit mamák adtak második fogásnak egy kiadósabb leves után. Valójában egy olyan fogás, amihez nem kevesebb, mint öt edényt kell összekoszolni (és elmosogatni), ráadásul egyáltalán nem egyértelmű, hogy miként is kéne készülnie a legjobban.
Néha még a rengeteg mosogatnivaló dacára is nekiállok vargabélest gyártani, mert mindenki nosztalgikus sóhajjal válaszol már a név hallatára is, sőt, láttam már olyat, akinek könnyek gyűltek a szemébe az étel említésének hatására.
A vargabéles erdélyi eredetű étel, eredetileg gyúrt tésztából főzött metélttel készült. Az általam ismert alapverziókat viszont cérnametélttel csinálták, amivel sosem tudtam megbarátkozni. A cérnametélt annyira szorosan van beágyazva a húsleves kategóriájába, hogy képtelen vagyok édességben elfogadni, ezért készítettem mindig metélttel, és jobb is lett vele.
Azon azonban tényleg meglepődtem, hogy az Ínyesmester szakácskönyve nem rétestésztával borítja be a túrós-tojásos krémmel elkevert főtt tésztát, hanem omlóssal. Így kisebb lesz a kontraszt a belső és a külső rész között, és ez nem feltétlenül baj. Aki nagyon szereti a vargabélest, legalább egyszer próbálja ki így is, voltaképp nem sokkal több munka, mintha rétestésztával csinálnánk.
Fotók: Ács Bori/ Só és bors
